TáTK 20 Visszapillantó – Orosz Évával

Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…

Már egy éve fizetésnélküli szabadságon voltam: Párizsban, az OECD Health Division részlegén dolgoztam, az egészségügyi kiadásokkal foglalkozó munkacsoportot vezettem. A feladatom sokrétű volt: az elemzések készítésétől, a módszertani fejlesztésen keresztül a statisztikusok munkájának a szakmai felügyeletéig terjedt. Az egyik legfontosabb eredményem az Egészségügyi Számlák Rendszere (System of Health Accounts) módszertanának az új – jelenleg is használt – verziójának a kidolgozásához való hozzájárulásom volt. Az SHA hasonló makrostatisztikai rendszer, mint a gazdaságban (pl. a GDP becslésére) használt Nemzeti Számlák Rendszere. Ezen alapszik, hogy az OECD, az Eurostat és a WHO közös adatgyűjtése megbízható, nemzetközileg összehasonlítható adatokat produkáljon az egészségügyi kiadásokról, és azoknak a részleteiről. 2006-ban választanom kellett az OECD és az ELTE között – remélem nem „ünneprontó”, ha megemlítem, hogy végül családi okok miatt döntöttem az ELTE mellett. Utána még 2010 végéig – az SHA-projekt befejezéséig – négy évet részállásban dolgoztam az OECD-ben, ingázva Párizs és Budapest között.

Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?

A Mikulás-ünnepségek nemcsak az unokáimnak, hanem nekem is a december kitüntetett, emlékezetes napjai közé tartoztak. Ötletesek, kreatívok voltak; a Kulturális Antropológia Tanszék munkatársai remek hangulatot tudtak teremteni. Azt is nagyon értékeltem, hogy a gyerekek játszva ismerkedhettek más kultúrákkal. Ezúton is köszönöm a Mikulásnak és segédeinek az emlékezetes órákat.

A másik, számomra kedves szokás szakmai jellegű és az azóta sajnos megszűnt Egészségpolitika és Egészséggazdaságtan Tanszékhez kapcsolódik. Mi nem karácsonyi összejöveteleket rendeztünk, hanem az új év első tanszéki értekezletét mindig „fehér asztal” mellett, közös vacsorával egybekötve tartottuk. Itt az előző év értékelése mellett a stratégiai kérdéseket beszéltük meg – sokszor alaposabban, eredményesebben, mint egy „hivatalos” értekezleten. Természetesen ezeken az estéken nem csak szakmai kérdésekről esett szó. 

Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?

Az 1990-ben kezdődő oktatói pályám során nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert mindvégig csak olyan kurzust tanítottam, aminek a koncepcióját és a tematikáját én alakítottam ki. Ilyen volt a szociálpolitika szakon az Egészségpolitika; majd az egészségpolitika, tervezés és finanszírozás mesterképzés elindulása után számos kurzus: az Egészségpolitika, az Egészségügyi rendszerek finanszírozása, az Egészségügyi rendszerek teljesítményének értékelése és a Térségi fejlesztés és ellátásszervezés az egészségügyben. Minden kurzusomban különösen szerettem egyrészt a koncepció és tartalom kidolgozásának a folyamatát – ami annak átgondolására kényszerített, hogy az adott területen melyek a legfontosabb, hosszabb távon is érvényes olyan ismeretek, amelyekre az egyetem utáni önképzéssel megszerzett ismeretek, tapasztalatok is építhetők; másrészt örömmel fordítottam időt a hallgatói csoportmunkák témáinak a meghatározására és útmutatójuknak a kidolgozására. A legtöbb kurzusomban hallgatói csoportokat hoztunk létre; ezek jelentősebb munkát igénylő – és a félévi értékelésben jelentős súlyt képviselő – feladatot kaptak, amelyekhez részletes útmutatót is készítettem. 

2015 óta (a rektorhelyettesi megbízatásom, majd a mesterképzés megszűnése miatt) csak a doktori képzésben tanítok. Ennek keretében nagy örömmel vezetem Kucsera Csabával és Sziklai Istvánnal közösen a doktori szemináriumot, aminek a célja a doktoranduszok segítése a kutatási témájuk és módszereik, valamint kutatási tervük véglegesítésében, továbbá disszertációjuknak a komplex vizsgára benyújtandó egy fejezetének elkészítésében – a disszertáció-készítésre vonatkozó általános ismeretek és szempontok nyújtásával és részletes, kritikus szellemű vitákkal. A doktori szeminárium első félévében a kutatási terveket, a másodikban pedig a komplex vizsgára benyújtandó szakirodalmi vagy módszertani fejezeteket vitatjuk meg. A szemináriumnak az is célja, hogy a hallgatók opponensi készségeit fejlessze: minden írásműnek van egy előre kijelölt doktorandusz opponense és a szemináriumon is ösztönözzük a hallgatói hozzászólásokat. 

Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?

Valószínű, hogy a CHARM-EU egyetemi szövetségnek a Global Challenges for Sustainability mesterképzésére járnék. A képzés számos sajátosságának egyike, hogy itt nem egyénileg kell egy szakdolgozatot elkészíteni, hanem a harmadik félévben elsősorban a külső (üzleti, állami vagy társadalmi) partnerek által meghirdetett fenntarthatósági projekt megvalósításán dolgozik együtt több hallgató, együttműködve az adott intézmény szakembereivel. A CHARM-EU az EU-nak az European Universities kezdeményezése keretében alakult meg 2019-ben a Barcelonai Egyetem, az ELTE, a Montpellier-i Egyetem, a Trinity College (Dublin) és az Utrechti Egyetem összefogásában. A programot azért ismerem részletesebben, mert a kezdetektől részt vettem a Life and Health specializáció egészségpolitika moduljának a kidolgozásában, amit Kollányi Zsófi vezet. 

Mesélnél egy példát arra, hogyan hoznak pozitív változást a TáTK-n tanult hallgatók a világba?

Átfogalmaznám és két összetevőre bontanám a kérdést. Részben azért, mert a változás az esetek döntő többségében nem egyéni teljesítménynek, hanem csapatmunkának az eredménye, részben pedig azért, mert a körülményeknek is nagy a szerepe. Továbbá az is befolyásolja a válaszomat, hogy a „pozitív változás” értékfüggő fogalom.

Az első kérdésem: az egészségpolitika mesterképzés megfelelő alapot adott-e ahhoz, hogy az ott tanult hallgatók az egészégügy egy konkrét területén vagy intézményében hozzá tudjanak járulni ahhoz, hogy az ellátás jobban hozzáférhető, jobb minőségű és gazdaságilag hatékonyabb, az intézmény pedig reziliensebb legyen. A második kérdés: kaptak-e lehetőséget arra, hogy ezeknek a céloknak az érdekében dolgozzanak, azt a teljesítményt nyújthassák, amire – tanulmányaik alapján – képesek lennének.

Az első kérdésre – több év távlatából nézve és sok évvel ezelőtt végzett hallgatóink visszajelzései alapján is – úgy gondolom, hogy „igen” a válasz. A mesterképzési szaknak a koncepcióját, programját kollégáimmal együtt a nemzetközi oktatási tapasztalatok alapján, és azt végiggondolva alakítottuk ki, hogy milyen egészséggazdaságtani és egészségpolitikai tudásra lehet szüksége a magyar egészségügynek hosszabb távon, több évtizedes távlatban. Olyan oktatást sikerült megvalósítanunk, ami a hallgatókat felkészítette arra, hogy az egészségügy egyes mikro- és makroszintű jelenségeit, problémáit kritikusan, komplex, problémamegoldó szemlélettel elemezzék és képesek legyenek a „pozitív változásra” megvalósítható alternatívákat kidolgozni, továbbá olyan elméleti és módszertani alapismereteket nyújtottunk, amelyeket egy nagyon változó világban is lehet alkalmazni, amire lehet további tudást építeni. A második kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni: számos példát tudnék az „igenre” és a „nemre” is sorolni.

Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?

Két dologra: az egészségpolitika, tervezés és finanszírozás mesterképzési szak létrehozására és több mint egy évtizedes működésére (2009-ben indult a szak és 2018-ban volt az utolsó felvételi) és a társadalom- és szociálpolitika doktori képzésre. Amikor kollégáimmal kialakítottuk az egészségpolitika mesterszak koncepcióját, áttekintettük, hogy milyen képzések vannak a „piacon”. Az világos volt, hogy nincs szükség több menedzserképzőre (azaz olyan képzésre, amelynek a célközönségét az intézmények vezetői vagy leendő vezetői jelentik). Ahol a „piaci rést” láttuk: az egészségügyi szektor és részterületei, intézményei működésének, teljesítményének a kritikus elemzésére, alternatívák kidolgozására, a megvalósíthatóságuknak a számszerűsítésére, döntéselőkészítést szolgáló anyagoknak a kidolgozására képes szakembereknek (és potenciális középvezetőknek) a képzése – akikre egyaránt szükség lenne a közigazgatásban, a piaci szférában és a nonprofit szektorban. A képzést esti és nappali tagozaton is indítottuk. A koncepciónk helyességét visszaigazolták a volt hallgatóinknak a képzés után több évvel megfogalmazott véleményei; továbbá az is, hogy a megszűnése óta már sokan mondták, hogy nagy szükség lenne erre a képzésre. 

A másik dolog: a társadalom- és szociálpolitika doktori program; ami 1992-ben indult Ferge Zsuzsa vezetésével. A doktori program létrehozásában és menedzselésében a program titkáraként a kezdetektől részt vettem, 2007 óta pedig én vezetem a doktori programot. A program keretében létrejött tudományos eredmények természetesen a disszertációk szerzőinek és témavezetőinek az érdemei. Amihez – a kollégákkal együtt – hozzájárultam: a doktoranduszokat inspiráló és segítő működési keretek (beleértve a kurzusokat is), egyszerre kritikus és támogató légkör megteremtése (például a doktori szemináriumokon, a kutatóhelyi vitákon), továbbá a doktori program rendszeres átgondolása és fejlesztése.

Miben változtatta meg a Karral és az ELTE-vel kapcsolatos látásmódodat az, amikor rektorhelyettesként dolgoztál?

Ezt a kérdést is módosítanám, mert a látásmódom nem sokat változott. De talán az is érdekes kérdés lehet, hogy a látásmódom (ami több évtizedes kutatói, oktatói és nemzetközi szervezeteknek végzett szakértői tevékenység során formálódott) segített-e abban, hogy rektorhelyettesként néhány területen – másokkal együtt – változást tudjak elérni. 2014-ben, amikor Mezey Barna rektor úr felkérésére elvállaltam az oktatási rektorhelyettesi pozíciót, a rektori vezetés számára az egyik fő kihívást az jelentette, hogy az egyetemnek egyszerre kellene lehetővé tennie a színvonalas tömegképzést és az elitképzést, továbbá megállítani a leszakadást a nemzetközi versenyben – (nemzetközi összehasonlításban) romló anyagi feltételek mellett. Ebből kiindulva a tevékenységem középpontjában a tehetséggondozás és a minőségbiztosítás egyetemi szintű kereteinek a kialakítása, ill. megújítása, az oktatás nemzetköziesítése és digitalizációja álltak. Ezeken a területeken igyekeztem olyan ügyeket találni, ahol viszonylag rövid idő alatt érzékelhető sikerek érhetők el, amelyek elindíthatnak egy hosszabb távú változást a működésben és gondolkodásmódban.

Alapvető tapasztalatom volt, hogy hosszabb időt és folyamatos munkát igénylő változások szükséges (de nem elégséges) feltétele, hogy legyen „gazdája” (felelős szervezete) az adott céloknak. Ezért kezdeményeztem az akkori rektori szervezet részeként az Oktatásfejlesztési és Tehetséggondozási Iroda létrehozását, amely az irányításommal kidolgozója és koordinálója volt az előbb említett területeken a konkrét változtatásoknak. Csak néhány példát említenék. Létrejött a Tehetséggondozási Tanács – a tevékenységei közül kiemelném a pályázati rendszerét és a TDK-dolgozatot író hallgatóknak szóló képzéseit. Elindítottuk az oktatás-módszertani továbbképzéseket (a kurzusokra vonatkozó tájékoztatással rendszeresen találkozhatnak a kollégák); a Felsőoktatási Struktúraátalakítási Alap pályázat keretében több száz új, angol nyelvű tananyag készült (amelyekért díjazást is kaptak a kollégák); 2015-ben – a Karok képviselőinek és az IK néhány vezető oktatójának a részvételével – létrejött az ELTE E-learning munkacsoportja, ami elősegítette az e-learning keretrendszerek használatának széleskörűvé tételét és elindította az egyetemi szintű egységesítését, amit az oktatók számára szervezett rendszeres e-learning (Canvas és Moodle) továbbképzések támogatnak. A minőségügy területén legfontosabbnak a szemléletváltozást tartottam. Annak elérését, hogy a Karok vezetői a minőségügyi tevékenységet ne felesleges papírgyártásnak tekintsék, hanem a tevékenységünk szabályozását, transzparenciáját és teljesítményünk értékelését segítő kereteknek. Ezt szolgálta az ELTE minőségfejlesztési stratégiája részeként – többek között – annak elfogadtatása, hogy a Karok évente minőségcélokat határoznak meg és a következő évben értékelik azoknak a megvalósítását. Örülök, hogy mindezek a kezdeményezések életben maradtak, sőt egy részük jelentősen fejlődött, kiszélesedett. (Természetesen arról is van egy listám, hogy milyen elképzeléseimet nem sikerült megvalósítani.)

Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?

Mivel az attitűdöm inkább „harcos pesszimista” volt mindig, nincs optimista verzióm, elsősorban a külső körülmények miatt. De azt gondolom, hogy a Kar minden polgárának minden tőle telhetőt meg kell tennie azért, hogy a Karnak a honlapunkon deklarált értékeit és küldetését érvényesíteni, erősíteni tudjuk a tevékenyégünkben a következő évtizedekben is.