TáTK 20 Visszapillantó – Sik Endrével
Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…
Viharos életem során 2003-ban másodszor lettem az ELTE dolgozója. Ekkoriban már nagyon kifelé állt a szekerem rúdja a KSH-ból, s kapóra jött a megkeresés, hogy az ELTE TáTK-n gazdagítsam a Kisebbségszociológia Tanszéken folyó oktatást. Ez pontosabban úgy zajlott, hogy 2002-ben és 2003-ban négy-négy hónapot töltöttem egy németországi kutatóintézetben, s eközben a KSH-ban abból a pozícióból, ahol az ottani kiváló kollégákkal sok izgalmasat és újat tudtunk csinálni, áthelyeztek egy azóta megszűnt főosztályra, ahol a kollégák zöme szintén nagyon jó, de a munkaszervezés kritikán aluli volt. S mivel megtehettem, léptem. A Kisebbségszociológia Tanszéken én lettem a migrációszociológus, és ki is dolgoztam egy mutatós tananyagot (A migráció szociológiája), ami mára három kötetben teljesedett ki. Reményeim szerint utódaim majd fognak tudni ezekből dolgozni, mivel tudatosan az elméletre és az általános szociológiai problémáknak a migráció folyamatában való megjelenésére koncentráltam, s hanyagoltam a gyorsan avuló számokat.
Míg első ittlétem 1973/74-ben nem tartott sokáig, ahogy belépésem, úgy távozásom is meglehetősen gyorsan, huszáros lendülettel (és feltehetően aczélos háttérrel) történt, addig másodjára már nyugdíjba menésemig maradtam. Más kérdés, hogy első, kényszerű távozásom ellenére, Angelusz Róbert békési kapcsolatai mentén meg tudtam maradni a szakmában, illetve, hogy a második távozásom (ekkor értem el az öregségi nyugdíj korhatárát) után visszafiatalodtam, otthagytam a nyuggeri létet, mert a piacon is értékesnek bizonyult az akadémiai doktori címem. De ez már egy másik történet…
Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?
Nem tudom, hogyan hasonlítható össze egy ember (én) és egy intézmény (a kar), tehát a kérdésre nem tudok értelmes választ adni, legfeljebb olyan marhaságot, hogy mindketten tanítani akartunk, illetve, hogy mindkettőnk főnöke sokáig Rudas Tamás volt, akinek a módszertan iránti vonzalma olyan, mint az enyém (no persze sokkal többet tud, de ezt is megbocsájtom neki).
Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?
Kari szokást így kapásból nem tudnék mondani, de a multikulti Mikulás-bulikat a gyerekeimmel, majd az unokákkal, illetve a sokféle szakmai kerekasztalt és beszélgetést mindig nagyon élveztem.
Egy saját szokásomat pedig nagyon szerettem, amíg el nem vette tőlem a fejlődés: Amikor még alá kellett írni a leckekönyveket, s ezért a diák személyesen kellett, hogy megjelenjen az aláíráshoz, a kevés „jelesem” választhatott ajándékkönyvet a könyvespolcomról. Ezek a könyvek sohasem "maradékelven" kerültek a polcra, hanem olyanok voltak, amiket vagy korábban gyakran használtam, de tudtam, hogy már nincs rájuk szükségem, vagy hozzám csapódtak valamilyen módon (tiszteletpéldány, ajándék, kegytárgy stb.). Hogy mi lett velük, nem tudom, de három esetről is tudok, hogy becsben vannak tartva.
Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?
Undorítóan nyálas választ tudok erre a kérdésre csak adni: minden kurzusomat szerettem, s nagyon hiányoznak is nekem. Igaz ugyanakkor, hogy nem minden órát szerettem azonos módon, de igyekeztem nem nagyon unni azokat sem, amiket már nem szerettem, mert egy unatkozó tanár a tanítás halála.
De ha mégis ki kellene emelnem valamit, akkor volt, hogy a teret szerettem, mint például mikor a lépcsős előadókban nézegethettem felfelé, hogy mit csinálnak a tömegek – többen jegyzeteltek, kérdezgettek, sőt mi több, hozzá is szóltak! Volt persze kedvenc tárgyam is, mint a Speciális módszerek bemutatása, ahol olyan kutatási módszereket ajánlgattam, amiket sehol másutt ilyen elegyként nem tanítanak (pl. kontrollált és „természetes” kísérlet, az idő kutatása…) – nemrégen született is egy tankönyv ebből (Traktátus a társadalomtudományok kutatási módszereiről gondolkodók számára). Valaki igazán taníthatna belőle!
Mesélnél egy példát arra, hogyan hoznak pozitív változást a TáTK-n tanult hallgatók a világba?
Na de mi az, hogy pozitív? Mivel a világunk ma erősen polarizált és átpolitizált, ezért ha meg akarjuk mondani azt, hogy ki alakítja a világot jobbá, akkor azt is meg kell mondani, hogy ez milyen világnézet szerint tekinthető pozitívnak. Persze tudnék ilyen példákat hozni, de akkor még mindig ott a kérdés, hogy mi az, hogy világ. Hiszen vannak a végzettek között, akik külföldön tevékenykednek. Az is számít? És sokan, akik például szociológiát végeztek, később nem szociológusként hozhattak pozitív változásokat a világba. Az is számít? Na és az időtáv, és a nem szándékolt hatások, vagyis a késleltetett és a közvetett hatások? Érdekes lenne ilyesmit kutatni is, de biztosan nem lenne egyszerű.
Mivel kapcsolatban vagy a leginkább elégedett a TáTK-n tanítós-kutatós éveiddel kapcsolatban?
Leginkább azt tekintem sikernek, hogy a diákjaim közül többekkel az egyetemi évek alatt is, s azóta még inkább, sok kutatásban vettünk közösen részt. Az érdem természetesen csak annyiban az enyém, hogy jól tudtam észrevenni a tehetségüket, illetve hogy velük együtt jó kutatási ötleteket tudtunk kidolgozni. Módszertanban pedig alig győztem tanulni tőlük. Így több TÁRKI Háztartás Monitorban tudtunk az Angelusz szakkollégium önkéntes alkotóival olyan agyvihartermékeket előállítani, amelyek bármelyike ma is önálló kutatási téma lehetne. Mi több, sokukkal olyan közös publikációkat mondhatok magaménak, amiket egymagam biztosan nem írtam volna meg, részben tudás-, részben motivációhiány miatt. Nem sorolom fel a neveiket, de akit érdekel, az tanulmányozza az életrajzomban a társszerzőim neveit, zömük ebbe a kategóriába sorolható.
Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?
Megmarad olyannak, amilyen eddig volt, és gondolom, amilyen most is.