TáTK 20 Visszapillantó – Kiss Zsuzsannával

Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…

Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen öt nagyon szép, és a későbbiek szempontjából meghatározó év után – átmenetileg – megszakítottam a jogviszonyomat a Karral. A diplomámat 2003. június 16-i dátummal az ELTE Szociológiai, Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ bocsátotta ki. Azokban a napokban felvételiztem a doktori képzésre, pontosabban képzésekre: egyrészt jelentkeztem a Szociológia Doktori Iskolába, de ugyanakkor az ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskolájának Gazdaság- és Társadalomtörténeti Doktori Programjába is. Végül mindkét helyre felvettek, én pedig úgy döntöttem, hogy a kalandosabbnak ígérkező utat választom (a témám amúgy is ezt igényelte, hiszen a társadalmi nyilvánosság szerkezetének 1848 utáni átalakulását akartam kutatni), és a BTK-ra iratkoztam be. De nem szakadtam el – az akkor már – Társadalomtudományi Kartól, hiszen a Történeti Szociológia Tanszék korábbi demonstrátorából kutatási segédmunkatárssá „léptem elő” Kovács I. Gábor kutatásában, és a doktori tanulmányaim idején is mindig volt valami tennivalóm Lágymányoson. 

Szóval, 2003-ban friss diplomásként és frissen felvett doktori hallgatóként az egyik legvidámabb nyaramat éltem.

Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?

Fontos érték nekem a Karban ugyanúgy, mint egyébként az életben, hogy enged és segít szabadon dönteni, választani. Hallgatóként ez azt jelentette, hogy rengeteg kurzus és sokféle szakirány közül választhattam ki, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Én még osztatlan ötéves képzésben tanultam, és amikor a szakirányválasztásra került a sor, akkor egyszerre többet is elkezdtem: a survey statisztikát (másod- vagy harmadéves koromban, még a Pollack Mihály téren voltam egy ideig demonstrátor a Statisztika Tanszéken), a városszociológiát és a társadalom- és mentalitástörténetet is. Semmi és senki nem akadályozta, hogy ezeket egymással párhuzamosan csináljam, és aztán szépen, idővel, magamtól döntsem el, hogy melyik az én utam. Oktatóként az Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszéken is azt élem meg, hogy – értelemszerűen persze az adott mintatantervi keretek között – mindig szabadon dönthetek abban, hogy mire helyezek hangsúlyt: akár az oktatott kurzusaim tematikáján belül, akár a kutatásaim során. Az egyetemi élet legnagyobb ajándéka ez a fajta szabadság, és a Kar – a gyorsan változó, és sok új kihívást támasztó körülmények között – mindig igyekszik biztosítani ezt a saját polgárainak. Ez a mentalitás nagyon vonzó, és közel áll hozzám.

Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?

Többet is! De mindenképp az egyik kedvencem a Kari Mikulás. A Kulturális Antropológia Tanszék oktatóié és hallgatóié az a múlhatatlan érdem, hogy decemberben a Karon oktatók gyerekeinek, unokáinak szuper, tematikus Mikulás-bulikat rendeznek. Azt hiszem, mi a hippi USA-nál csatlakoztunk, de volt már balkáni, indián, és mintha egyszer valami orosz sztyeppés alkalom is lett volna. Mindig van egy kerettörténet (az adott helyszín vagy korszak hőstörténetei, mondái, legendái alapján kidolgozva), a gyerekeknek játékos feladatokat lehet megoldani, de vannak kézműves asztalok is, és mindig a témához illő ételek-italok kerülnek terítékre. A sok rohangáló gyerek miatt adott a jó hangulat, de azért is szeretem ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor (a szorgalmi időszak végén, de még a vizsgák megkezdése előtt) jó egy kicsit összejönni és beszélgetni a kollégákkal – sokszor olyanokkal is, akikkel akár az egész félév során össze se futottunk egyébként.

Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?

Különféle dolgoktól lehet nagyon-nagyon jó egy óra, de általában akkor érzem jól magam, ha látom és érzem, hogy a kitűzött cél felé haladunk. Ez persze az egyes képzési szintek között nagyon különböző lehet. A BA-s óráimat akkor érzem jól sikerültnek, ha látom, hogy a hallgatók „ráharapnak” a társadalomtörténetre: vagy azért, mert élvezik mindenféle régi forrás böngészését, vagy – még inkább –, mert rájönnek, hogy az őket most körülvevő világ a régiben gyökerezik. Az MA-n általában olyan órákat tartok, ahol a hallgatóknak valamilyen kisebb, önálló kutatást is kell csinálniuk. Itt a legnagyobb öröm, ha azt látom, hogy „túllépnek rajtam” és az órán kapott muníció segítségével a saját érdeklődésüknek megfelelően tudják tovább vinni a választott témát. A PhD-s kurzusokon pedig az a siker és a jóérzés alapja, ha sikerül olyan beszélgetéseket generálni, amelyekben mindenki a saját témája felől tud új dimenziókat nyitni.

Azokat az órákat szeretem a legjobban, amelyeken sikerül „elbizonytalanítanom” a hallgatókat. Ahol sikerül megmutatnom, hogy a társadalom leírására használt, egy-egy magától értetődőnek hitt kategóriánk, fogalmunk mennyire nem értetődik magától mégsem. És ahhoz, hogy mégis érteni és használni tudjuk, adott esetben messzire vissza kell néznünk a múltba. Az utóbbi években rendszeresen tartottam egy olyan kurzust, amelyen a presztízs fogalmának történetét és jelenét járjuk körül történeti szociológiai, társadalomtörténeti és modern szociológiai szövegek segítségével a 18. század végétől a 2020-as évekig. Szuper érzés, amikor Leopold Lajos vagy Hans Medick segít abban, hogy a hallgatók a szimbolikus megkülönböztetések mai jelentőségét megértsék. Ezt a fajta – az „elbizonytalanításon” keresztül tanító – kurzusvezetést mindenképpen Kövér Györgytől lestem el, de a fogalmakkal, különböző kontextusbeli jelentéskülönbségeikkel kapcsolatban Wessely Anna szakszöveg fordító óráin is rendszeresen találkoztam hallgató koromban, és imádtam!

Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?

Szociológia szakra járnék újra. Lehet, hogy megírnám a már akkor is tervezett, de – mivel az ember csak egy szakdolgozatot írhat – végül elvetett Talcott Parsons dolgozatomat, amelyben a társadalmi evolúció parsonsi elgondolását próbálnám megérteni. De őszintén szólva elég jól érzem magam a bőrömben ahhoz, hogy azt mondjam: ismét társadalomtörténeti témát választanék, például az amúgy is tervezett „A szingli nők a 19-21. században – összehasonlító vizsgálat” című munka megalapozásának fognék neki. 

Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?

Azt hiszem, hogy az eddigi legnagyobb dolog még éppen csak elkezdődött. Az angol nyelvű szociológia alapképzésnek tavaly óta vagyok a szakigazgatója Keller Márkussal közösen. Ez a szak – most úgy tűnik – épp a nagy berobbanás előtt van. Az elmúlt évekhez képest jelentősen megnőtt a felvett hallgatók száma, ezért néhány ponton át kell alakítani az eddig működő struktúrát. Ez részben módszertani, részben tartalmi átalakítást jelent: szeretném, ha az oktatásban nagyobb tér jutna az alternatív módszereknek, tartalmilag pedig tovább tudnánk színesíteni a képzési palettát (a postcolonial studies, a global studies, az environmental studies vagy éppen a public sociology jut eszembe például). Emellett fontos cél, hogy az angol szakon tanuló, külföldről érkező hallgatók is minél jobban be tudjanak kapcsolódni a Kar életébe; hogy ők is a sajátjuknak érezhessék a TáTK-t, hogy pezsgő közösségi életük legyen!

Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva? 

20 év múlva egy sor olyan oktatója lesz a Karnak, akik mostanában végeznek – ez ad okot optimizmusra: remek hallgatóink vannak, és köztük sok olyan, aki – az akadémiai világ számukra is nyilvánvaló kihívásai, nehézségei, problémái ellenére – tudományos, egyetemi, oktatói pályára készül. Rájuk gondolva, abban bízhatok, hogy 20 év múlva a TáTK részben nagyon is hasonlítani fog a mostanira: remélem, hogy a most meghatározó értékeinket megőrzik, és vigyáznak a hagyományainkra. Másrészt viszont a Kar még a mostaninál is színesebb lesz: még több idegennyelvű képzésünk, és remélhetőleg sok „mindenfelől” érkező hallgatónk lesz, illetve olyan új szakjaink, amelyek segítenek a húsz év múlva létező világ jobb megértésében, leírásában és problémáinak kezelésében.