TáTK 20 Visszapillantó – Szécsi Judittal

Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…

Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én már óraadó voltam az akkori Szociálpolitika és Szociális Munka Tanszéken. Mivel már az egyetem alatt elkezdtem a tűcsereprogramban dolgozni, és a végzés után is a Kék Pontnál voltam, ezért Darvas Ági azzal hívott vissza a Karra, hogy jó volna, ha az Önkéntes munka szemináriumot egy gyakorlatközeli tanár tartaná, aki jól ismeri a terepet. 2002 őszén kaptam meg az órát, és 2004-ben lettem teljes állású munkatárs. A Karrá alakulás amúgy nem jelentett túl nagy változást ahhoz képest, amikor a Szociálpolitika és a Szociális Munka Tanszék szétvált, és a Bárcziról érkezett szociális munkás oktatók csatlakoztak hozzánk. Akkor hirtelen sokkal többen lettünk, és ezért meg kellett tanulni másképpen szervezni, dolgozni.

Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?

Azt mondanám, hogy reziliensek vagyunk. Amikor nem érezzük jól magunkat, vagy megváltoznak a körülmények, akkor van egy önreflexió azzal kapcsolatban, hogy milyenek vagyunk, és reagálunk is a helyzetre. A másik pedig az, hogy értjük, miért vagyunk mi itt, mi is a cél. A társadalom hasznára kell válnunk azzal, amit csinálunk.

Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?

A „Folyosó-karácsony” biztosan ilyen. Amikor a tanszékünk még a 2. emeleten volt – mielőtt a 7.-re költözött volna, aztán később vissza a 2.-ra –, akkor a szobáink szomszédságában sok volt a TTK-s oktató, kémikusok, fizikusok, és kicsit kínosan éreztük magunkat, hogy mindig elmegyünk egymás mellett, de nem ismerjük egymást. Az volt az elképzelés, hogy nekünk kell kezdeményezni, hiszen mi vagyunk „szociálisak”, úgyhogy így született meg ez a hagyomány – saját készítésű sütiket pakolva néhány padra a folyosón. Aztán a 7. emeletre költözés után már inkább az volt a cél, hogy a többi kari kolléga is bekapcsolódhasson egy ilyen csütörtök délutáni batyus buliba. A covid aztán ezt megtörte, de talán lesznek még. A másik, amit nagyon szerettem mindig, az a kari mikulás ünnepség. A gyerekek imádták a különböző tematikájú mikulásokat a kulturális antropológus krampuszokkal. 

Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?

A Szociotábor ilyen. Voltunk a szegedi tanyavidéken, Szabolcsban, Borsodban, Hevesen. Ahhoz, amit ott csinálunk, nem csak észre, intelligenciára van szükség, hanem szívre, vagyis egy érzelmi viszonyulásra, és kézre, vagyis cselekvésre is. Nem sírdogálunk, hanem cselekszünk. Ez a szociális munka. És ezt így kell tanulni. Tapasztalati tanulás-hívőként az ilyen típusú kurzusokat szeretem. A BA-n a Gyakorlatkísérő szemináriumot, az MA-n a Korszerű csoporttechnikákat. És persze az addiktológiához kapcsolódó órákat, mert ez a szakterületem. A Szociális munka szenvedélybeteg emberekkel kurzus is a beavatkozásról, intézménylátogatásról szól. A Labor gyakorlat pedig egy viszonylag új kurzus, egy BA tréning, ahol szenvedélybeteg szülők gyerekeit segítjük.

Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?

Most is szociális munkás lennék, és addiktológia témában kutatnék. Bár kulturális antropológia mesterszakra is szívesen járnék, hogy a témát más irányokból is megismerjem.

Mesélnél egy példát arra, hogyan hoznak pozitív változást a TáTK-n tanult hallgatók a világba?

Az itt végzett hallgatók jól tudnak kérdezni, jól tudnak kételkedni. Ez persze összefügg. Képesek nyitottnak lenni arra, ami új nekik, és ha valami meglepőt tapasztalnak, akkor bátran megkérdőjeleznek dolgokat. Remélhetőleg nem csak papíron toleránsak, hanem a gyakorlatban is. Az én évfolyamomból egyébként mindenki valamilyen vezető pozíciót tölt be a szakmában, tehát szükség van az itt kapott tudásra és nézőpontra. Akik pedig mostanában végeztek, és eltalálták a pályaválasztást, azok is nagyon elhivatottak, és hozzák ezt a reziliens szemléletet. (Ez amúgy akkor is beépül, ha valaki végül más pályát választ.) Úgy érzem, hogy azokat az egyetemes értékeket mint az emberi jogok védelme vagy az elesettek iránti szolidaritás a mi hallgatóink értik, és képviselik.

Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?

Leginkább az jut eszembe, amikor a hallgatóinkat bátorítottuk és felkészítettük olyan konferenciákra mint a TDK vagy a Kulcskérdések a társadalomtudományban.

Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?

Remélem, hogy saját vagy megrendelt projekteken keresztül még inkább részt vesz majd egy-egy társadalmi probléma megoldásában, és sokkal erősebb kapcsolatban lesz a civil szervezetekkel, önkormányzatokkal. És ha mondjuk érkezik egy megkeresés azzal kapcsolatban, hogy mondjuk X falu népessége elöregedett, és segítségre van szükségük ennek a helyzetnek a kezelésében, akkor a szakok, sőt a karok együtt fognak dolgozni ezen: A szociológus hallgatók mérik fel a helyzetet, a szociális munkás hallgatók javaslatokat dolgoznak ki, az informatikus hallgatók meg eszközöket fejlesztenek hozzá.

A szociális munka nem arról szól, hogy milyen az ember nemzetközi híre vagy impakt faktora, hanem arról, hogy párbeszédben kell maradni a (magyar) valósággal. A tudomány pedig nem lehet öncélú, mindig a társadalomjobbításért kell, hogy legyen.