Búcsú Hegyesi Gábortól
Hegyesi Gábor, az ELTE Társadalomtudományi Kar emeritus professzora 2025. április 8-án eltávozott közülünk.
Gábor nagyszerű szakember volt: innovátor, szakmaalapító, kreatív alkotó – és kitartó, támogató, ugyanakkor kritikus és hűséges barát sokunk számára.
Csepeli Gyuri egy interjúban elmondott, egzisztencializmust idéző gondolatai jutottak eszembe, amikor Gábor gazdag életútját felidéztem:
„A semmiből egyszer csak előjöttünk. Élünk, élünk, élünk, és azt, hogy mikor és hogyan távozunk a semmibe, afölött megint csak korlátozottan van kontrollunk. Neked ki kell találnod, hogy e két semmi között mi legyen.”
Igen – azt, ami e két „semmi” között van, mi magunk töltjük meg tartalommal. Ezzel nemcsak önmagunkat alkotjuk meg, hanem cselekedeteinkkel mások életéhez is hozzájárulunk, és részt veszünk a világ alakításában is.
Ha valaki, Gábor megtöltötte tartalommal a két semmi közötti időt. Ha valaki, Gábor tettei valóban formálták mások életét – ha csak a több ezer hallgatóra gondolok, már elég bizonyíték. És igen, ő a világ megalkotásában is részt vett – sokakkal közösen. És milyen világokat alkotott!
Már a ’80-as évek elején volt víziója a civil társadalomról, és arról, milyen szerepet tölthet be a rászorulók iránti szolidaritás kibontakoztatásában. 1982-ben – amikor még gondolni sem lehetett szabad egyesülésre – csatlakozott a LARES Humánszolgáltató Szövetkezethez. Itt már összekapcsolta a független civil társadalom – a demokrácia egyik alappillére – és a szegények, elesettek támogatásának gondolatát.
A rendszerváltás éveiben kibontakozó civil világban több mint 140 olyan szervezetet fogott össze a Nonprofit Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége keretében, amelyek a szociális szolgáltatások területén dolgoztak. Alkotója és formálója volt annak a civil szektornak, amely hosszú éveken át országszerte hozzájárult ahhoz, hogy az emberek úgy érezhessék: nem csupán alattvalók, hanem ők is lehetnek saját életük, világuk és létfeltételeik alakítói.
Ő maga is alkotott és formált, de soha nem gerjesztett hatalmat önmaga köré. Ereje arra szolgált, hogy mások is átélhessék az önalkotás csodáját.
2004-ben vettem át tőle a Nonprofit Humán Szolgáltatók Szövetségének elnöki teendőit. Ez a szervezet azonban soha nem tudott már olyan lenni, mint az ő vezetése mellett volt.
Kevesen tudják, hogy közgazdász végzettsége és az ausztráliai Monash Egyetemen szerzett szociális munka mesterdiplomája mellett – szakmai alázattal és előrelátással – további képzéseket is elvégzett, csak azért, hogy segítse a kibontakozó nonprofit szektor professzionalizálását, átláthatóságát és minőségi működését. Részt vett a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem nonprofit menedzseri programján, majd elvégezte a Nemzetvédelmi Egyetem minőségmenedzseri kurzusát is – mindezt úgy, hogy ekkorra már kandidátusi címmel és jelentős akadémiai karrierrel rendelkezett.
Felismerte, hogy a nemzetközi hálózatok megerősíthetik a hazai civil szférát – lehetőséget nyújtva a szereplőknek arra, hogy külföldi tapasztalatokat szerezzenek, és a hazai eredmények nemzetközi visszhangot kapjanak. Igazi animátor volt: nemcsak tanított, hanem utat nyitott mások előtt. Lehetőséget teremtett számukra, hogy a világban tapasztaljanak, tanuljanak – és maguk is alkotóivá váljanak valami újnak.
Talán legismertebb alkotómunkája a hazai szociális munkásképzés megteremtésében vállalt szerepe. 1992-től tanszékvezetőként dolgozott, és ebben a minőségében a szociális munka felsőoktatásának egyik megalkotója és folyamatos fejlesztője volt – előbb a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE Társadalomtudományi Karán.
Munkája és gondolatai mindig meghatározóak voltak a szakma számára. A szakmai vitákban következetesen konstruktív maradt – nemcsak tanította, hanem a mindennapjaiban is megélte és képviselte elveit. Ezek közé tartozott az ember méltóságában való megtartásának alapkövetelménye, a pluralizmus és a demokrácia gyakorlata, mások elfogadása és a kirekesztés következetes elutasítása. Ezekre az alapértékekre építette fel azt a szakmát, amelynek számtalan mai képviselője az ő hatására vált nemcsak szakemberré, hanem – emberré.
Kollégáival való kapcsolatát is ugyanazok az elvek vezérelték: empátia, szolidaritás, emberség. Mi mindannyian tanulhattunk tőle – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is.
2012-ben, nyugdíjba vonulása alkalmából a tanszéke egy búcsúkötetet állított össze, amelyben mindannyian üzentünk neki. Ezek az üzenetek többet mondanak el róla, mint bármilyen hivatalos méltatás.
Volt, aki „játszótársnak” nevezte – „a szó legnemesebb értelmében” –, és azt írta:
„Ő adta a 'jó helyen vagyok' munkahelyi alapélményét.”
Volt, aki azt mondta:
„Bár sok csatát vívtam vele, mégis úgy éreztem, hogy a közös célok érdekében lehetett önállóan dolgozni. Szabad volt szabadon gondolkodni, dönteni, és időnként nemet mondani.”
Volt, aki így fogalmazott:
„Köszönet azért, hogy tanított minket a demokrácia játékszabályaira, humánumra, szolidaritásra, békés együttélésre, toleranciára – vagyis a nyugati zsidó–keresztény civilizáció alapértékeire.”
És volt, aki azt írta:
„Gábor számára az empowerment nem elméleti fogalom. Ő maga az. Belőle sugárzik, másokat pedig körbeölel, felemel és biztonságban tart.”
A hallgatók üzenetei pedig mindent elmondanak Gáborról mint tanárról, oktatóról, emberi példaképről.
Írták, hogy megtanította őket nevetni a kudarcon.
Hogy egy másfél órás autóút során megváltoztatta az életüket, és rájöttek, hogy nem véletlenül „rendeltettek” a szociális pályára.
Hogy példaképüknek tekintették.
Hogy megértették: „igenis lehet hibázni” – amikor egy rosszul sikerült vizsgánál Gábor nem megszégyenített, hanem ennyit mondott:
„Majd máskor jobban fogod tudni. Egyébként is – tudod te már ezeket.”
Szerették az előadásait, amelyek „nem csak információk voltak, hanem eszmecserék, viták, gondolatcserék”.
És leírták:
„Semmi kétségünk nem maradt afelől, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk. Ez az a szellemiség, ami nekünk kell. A legjobb csapatban ‘játszunk’!”
Mindezek mellett Gábor a maastrichti Dél-Holland Főiskola Összehasonlító Szociális Kutatások Központjának igazgatójaként is dolgozott. Az uniós csatlakozást követően, a lehetőségek megnyílásával számos hazai és nemzetközi kutatási és fejlesztési pályázatot vezetett le – többek közt OTKA, TEMPUS, LEONARDO, PHARE, ERASMUS Intensive Program keretében.
Gábor számos szakmai és tudományos szervezetben töltött be vezető szerepet – többek között a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesületben –, és motorja volt több szociális célú nonprofit szervezet kuratóriumának is.
1997-től haláláig elnöke volt a Szociális Innováció Alapítvány (SzIA) kuratóriumának. E keretben munkatársaival számos kutatási és képzési projektet valósítottak meg: létrehozták a Szociális Szakemberek Digitális Arcképcsarnokát, lankadatlanul járták az országot, kutatásokat, képzési programokat valósítottak meg hátrányos helyzetű térségekben. Ő dolgozta ki a Társadalmi Igazságosság Indexet is, amely a nonprofit humánszolgáltató szektor átláthatóságát segítette elő. Részt vett a SzIA Minőségi Központ megalapításában, valamint a szociális szervezetek számára készült SzIA Minőségi Modell kidolgozásában is.
Megálmodta és kidolgozta a szociális menedzserképzést is. Bár első pillantásra ez sokak számára a neoliberális menedzserszemlélet megjelenésének tűnhetett, valójában egy mélyen értékalapú vezetőképzést jelentett, amely 1997 és 2014 között valósult meg – nemzetközi projekt keretében, francia, német, lengyel, román és magyar közreműködéssel, tanár- és diákcserékkel. A képzés szigorúan képviselte azokat az alapelveket – méltóság, részvétel, szolidaritás –, amelyeket Gábor mindig is vallott. A program végén a hallgatók nemzetközi jogosítványt szerezhettek szociális szolgáltatások vezetésére az Európai Unióban.
Nyugdíjba vonulása után – ha lehet – még aktívabb volt, mint korábban. Részt vett az ELTE Szociális Munka Tanszékének munkájában, tanított, figyelemmel kísérte a közösség fejlődését – anélkül, hogy bármilyen módon beavatkozott volna a folyamatokba. Aktívan tanított és oktatás-kutatás szervező munkát végzett az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem Szociális Munka és Társadalomtudományi Tanszékén is.
Harcostársával és szellemi testvérével, Talyigás Katival közösen 2022-ben – az Országos Szabó Ervin Könyvtár égisze alatt – megalapították a Ferge Szabadegyetemet. Ez az új kezdeményezés Ferge Zsuzsa szakmai örökségét követve rendkívül fontos társadalompolitikai kérdéseket dolgoz fel, kiváló előadók és szakértők segítségével.
Különösen az utolsó években foglalkoztatta az időskor kérdése. Felesége, Orsós Éva mellett aktívan részt vett a Nyugdíjas Klubok és Idősek Életet az Éveknek Országos Szövetségének munkájában, ahol a nemzetközi kapcsolatokért felelve Magyarországon is meghonosította a memória-tréninget és a csoportvezetők képzését.
Szinte lehetetlen felsorolni mindazt, amiben Gábor jelentőset és maradandót alkotott. És mindeközben azon kevesek közé tartozott, akik a külvilág felé mindig pozitív visszajelzést adtak – még a kudarcok és nehézségek idején is.
Olyan ember volt, aki be merte vallani, ha elfáradt, ha elege volt – és mégis: kis idő múlva mindig képes volt folytatni. Vagy akár újrakezdeni.
Egyik hallgatójáról egyszer találóan mondta: „Duracell nyuszi.” Pedig valójában ő volt az. Ő volt az, aki mindenkit túlszárnyalt kitartásban. Aki a betegségek legyőzésében, a hajnalokig tartó munkában, a követhetetlen mennyiségű programban, szervezetben, eseményben való részvételben fáradhatatlannak bizonyult – és ez nem csupán fizikai jelenlétet jelentett. Hanem szellemi és emberi jelenlétet – teljes, odafigyelő részvételt.
Nem felejtem el azt a történetet, amikor az édesanyja – nem sokkal a halála előtt – felállt egy konferencián, és azt mondta: „Sohase félj. Mert lehet, hogy elbuksz, de ha túléled, lesz mire büszkének lenned.” Gábor, bár mindig kereste az ésszerű és méltányos kompromisszumokat az együttműködés során, egy dologban mégis hajthatatlan maradt – bármilyen körülmények között. A szélsőjobb felemelkedését és főárammá válását, az újra-fasizálódás rémképét látva elszántan küzdött a demokratikus értékekért, az emberi méltóságért és a szabadságért. Nem félt és nem kímélte magát: jelen volt tüntetéseken és demonstrációkon, önkéntes munkájával segítette az egyik demokratikus ellenzéki pártot. Generációjának csillapíthatatlan fájdalmát hordozta: tehetetlenül nézni, ahogy mindaz, amit a rendszerváltás után hitből, reményből és tenni akarásból felépítettek, lassan erodálódik – pedig akkor még úgy hitték, arra az útra lépett az ország, ahonnan már nem lehet letérni.
A „Velünk Élő Társadalmi Traumák” nemzetközi Nyári Egyetemén, 2023-ban, Gábor tanúként vett részt és beszélgetett a hallgatókkal mint másodgenerációs holokauszttúlélő leszármazott. Elmondta azt a történetet, hogy édesanyja, mivel szüleit elveszítette Auschwitzban, elkezdett hinni a reinkarnációban, bízva abban, azok visszatérnek majd. Gábor, aki nem hitt ebben, így felelt neki: „Anyu, én ugyan nem hiszek a reinkarnációban, de remélem igazad van.” És akkor, ott, már ő mondta ki: most ő reméli, hogy az anyja visszatér.
Most pedig mi, akik hiszünk vagy sem a reinkarnációban, reméljük azt, hogy ő, Gábor visszatér. De talán nincs is értelme ennek, hiszen aki ennyire mélyen jelen volt világunkban, mások életében, aki annyi mindent hagyott itt nekünk: valójában el sem távozott.
Budapest, 2025. április 12.
Kövér-Van Til Ágnes