Holokausztemlékezet és megbékélés – Kovács Mónika tartott vendégelőadást a TáTK-n

Előadását azzal nyitotta, hogy ma a magyar társadalomban kettős hivatalos emlékezet él a holokauszt kapcsán: a megemlékezéseken tartott politikai beszédek és a nemzetközi együttműködésekben való részvétel csak az egyik oldala ennek a kollektív emlékezetnek. Ez a hivatalos kommunikáció a nyugat-európai, ún. „globális emlékezetkultúrát” követi, ahol a téma az emberi jogi intézményrendszer hivatkozási pontja lett, az erről szóló emlékművek, múzeumok pedig fontos kulturális fogyasztási cikkekké váltak. Magyarországon is kiépült a holokauszttal való szembenézés intézményrendszere: az iskolai emléknap, a Holokauszt Dokumentációs Központ, a NAT-ban való megjelenés, a politikai beszédek, a témában megjelenő filmek, könyvek, és az IHRA munkájában való részvétel képes megteremteni azokat a kereteket, amely elősegíthetnék a társadalmi feldolgozás folyamatát.

A hivatalos emlékezet másik oldala, az ún. „lokális emlékezetkultúra” azonban még a felelősségáthárítás stádiumában van: a szovjet megszállás időszakának eseményei lehetőséget teremtenek a „versengő áldozatiságra”, bizonyos gesztusok pedig (a Horthy-korszak rehabilitására tett kísérletek, a Szabadság téri megszállás emlékmű, stb.) nem elfogadhatóak az áldozatok leszármazottai számára, hiszen nem a társadalmi felelősségvállalás felé mutatnak, ezt jeleníti meg a a hivatalos emlékművel párhuzamosan felállított ellen-emlékmű, az ún. Eleven Emlékmű. 

Ezért különösen fontos lenne párbeszédre nevelni a fiatal generációt, amelynek kulcsa lehetne a holokausztnak és emlékezetének a szakszerű oktatása. Ennek során fontos elkülöníteni az egykori magyar társadalom különböző aktor-csoportjait: az „áldozatokat”, az „elkövetőket”, a „be nem avatkozókat” és az „embermentőket”. Az, hogy ez a modell nem csak két pólus (áldozat-elkövető) mentén tekint rá a kérdésre, lehetővé teszi a könnyebb azonosulást, ezáltal a mélyrehatóbb szembenézést az akkori eseményekkel.

Az oktatási projekt és a kutatások célja a trauma feldolgozása, a szekértáborok felszámolása, vagyis a megbékélés elősegítése. Ezt többlépcsős folyamatként mutatta be Kovács Mónika, aki rámutatott, hogy a különböző szereplőknek (illetve utódaiknak) más-más szükségleteik vannak, amelyek kölcsönös megértése – illetve kielégítése - nélkül nincs lehetőség a közeledésre. Az áldozatok igénye a történtek feltétel nélküli elismerése, és a feléjük kifejezett bocsánatkérés, ami felruházza az áldozatok (utódait) a megbocsátás lehetőségére, és az bocsánatkérés elfogadása után hosszútávon az áldozatiság morális státuszának feladására; míg az elkövetőké a csoportjuk morális elfogadása és a kért megbocsátás megadása. A közeledés alapfeltétele ugyanakkor a bizalom: hogy a bocsánatkérés megtörténik, majd meghallgattatik. Ez ad lehetőséget a társadalom közös csoportidentitásának visszaállítására és újraépítésére.

A téma iránt érdeklődőknek Kovács Mónika "Kollektív emlékezet és holokausztmúlt" (Corvina Kiadó, Budapest, 2016) c. könyvét ajánljuk olvasásra!