Beszámoló az Idősgondozás a Covid-19 érában című panelbeszélgetésről

Az esemény házigazdája, Kövér-Van Til Ágnes, az SZTI igazgatója bevezetőjében kiemelte, hogy az idősek csoportja különösen érintett a koronavírus járvány által, és ez az idősgondozásban is drámai kihívásokat okoz. A legutolsó adatok szerint a koronavírus fertőzés 33 idősotthonban jelent meg, 899 lakó és számos dolgozó fertőződött meg. De a járványhelyzet az idősgondozás más területein is, a formális alapellátásban és az informális családi gondozásban is problémákat okozott. Nem csak a járvány, a biztonsági intézkedések is jelentős következményekkel jártak az idősek életére. A gyakran külföldi fizetett idősgondozók nagyrészt hazatértek a krízis hatására, és a társadalmi távolságtartás miatt a családtagok és más ismerősök praktikus és lelki támogatása is kevésbé (volt) elérhető. Az önkormányzatok által nyújtott szociális alapszolgáltatások működéséről nincs átfogó kép, pedig egy kormányrendelet miatt még nőtt is azoknak az időseknek a köre, akiknek az ellátásért az önkormányzatoknak felelősséget kell vállalnia. Az idősgondozás kihívásai közé tartozik, hogy az idősek nagyjából 40%-a egyedül él, és az ő igényeik gyakran láthatatlanok maradnak.

A meghívott beszélgetőpartnerek szakértelmükre és tapasztalataikra alapozva járták körbe a veszélyhelyzet kihirdetésétől május végéig terjedő időszak kihívásait, következményeit, és egy valószínűsített második hullámra vonatkoztatható tanulságait. A beszélgetésben részt vettek Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó, jogi főreferensek az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalából; Angyalosi Vica, DélUtán Alapítvány önkéntese; Goldmann Tamás a pécsi dr. Szántó László Szeretetotthon igazgatója; Gregor Anikó az ELTE TáTK Társadalomkutatások Módszertana Tanszék adjunktusa; Horváthné Károly Anikó a nyergesújfalui Szent Mihály Idősgondozási Központ intézményvezetője; Mátics Katalin az Újbudai Szociális Szolgálat intézményvezető helyettese; Szabó Lajos az ELTE TáTK Szociális Munka Tanszék c. egyetemi tanára; és Szögeczki József a szikszói Bethánia Szeretetotthon intézményvezetője.

Az esemény moderátora Kucsera Csaba az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársa volt.

A koronavírus-járvány tapasztalatai

Angyalosi Vica elmondta, hogy a legalapvetőbb tapasztalatuk az elmúlt hónapok során az volt, hogy rengeteg idős ember hívta a DélUtán Alapítvány által működtetett telefonos segélyvonalat, akik abszolút információhiányban voltak, viszont rendkívül erős félelemmel keresték meg őket. A telefonálók többsége egyedül él, ők gyakran azt élték meg, “hogy magukra hagyta őket a világ a félelmeikkel”. Az egyértelmű üzenet, hogy ők az elsődlegesen veszélyeztetett csoport az információk hiányával párosulva sokakban félelmet ébresztett. A szervezet egyébként viszonylag könnyen tudott alkalmazkodni a helyzethez. De a tömeges jelentkezések miatt le kellett csökkenteniük a hívások maximális hosszát, amit Angyalosi Vica elmondása szerint a hívók nagy megértéssel fogadtak. Az önkéntesek számára a legnehezebb az idősek kétségbeesésének megélése volt.

Mátics Katalin úgy értékelte, hogy az elmúlt hónapok nehéz időszakot jelentettek az Újbudai Szociális Szolgálat életében is, de sikeres megoldásokat találtak. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy pár nap alatt kellett elvégezni az irányváltást a keretek meghatározásától, az operatív működés megoldásán át a programok elindításáig és hogy nap mint nap új helyzeteket kellett megoldani. Ugyanakkor pozitív élmény volt az önkormányzat támogatása és a sikeres együttműködés a szakma és a döntéshozók között, valamint az intenzív munka eredményeinek megtapasztalása. Az említett időszakban a kerület szolgáltatásként nyújtott étkeztetést, bevásárlást, az idősek táplálkozási igényeit figyelembe vevő speciális bevásárlást, egészségügyi ellátáshoz juttatást, házi segítségnyújtást, lelkisegély szolgálatot, támogatta a kórházból kikerülőket is, és információkkal is támogatták a lakosságot. Újbuda nyújtott pénzbeli és természetbeni szociális támogatást is a krízisben.

Mindhárom idősotthoni vezető nagyon megterhelőnek élte meg a járványhelyzetet mind a lakók mind az intézmény szempontjából. Az, hogy sikerült alkalmazkodni az elvárásokhoz részben külső körülmények szerencsés alakulásától függött, például, hogy az egyházi fenntartó tudott extra forrásokat biztosítani akár beszerzésről akár fizetésről volt szó, az intézményben dolgozott kórházi tapasztalattal rendelkező ápoló, vagy magánfelajánlásokat kaptak. Az alkalmazkodás másik kulcsa a dolgozók odaadása és személyes áldozatai voltak, akár munkaidőről, akár energiáról volt szó. Horváthné Károly Anikó kiemelte, hogy az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy gyors egymásutánban érkeztek az akár egymásnak is ellentmondó, nehezen értelmezhető határozatok, amik nem szociális intézményre szabott egészségügyi elvárásokat is támasztottak, amik például az épület adottságai vagy a szaktudás hiánya miatt tűntek irreálisnak, bár náluk szerencsére volt egészségügyi kompetenciájú gondozó az állományban. Goldmann Tamás számára a kezdeti időszak legnagyobb kihívását a védekezéshez alapvetően szükséges eszközök (védőfelszerelés, fertőtlenítőszerek) hiánya és beszerzési problémái jelentették. A vezetők olyan döntési helyzeteket is felidéztek, amikre nem lehettek felkészülve és nem kaptak hozzá megfelelő támogatást sem. Ezek a helyzetek növelték a feszültséget a dolgozók és a bentlakók körében is. A központi ellátás és kommunikáció egészségügy-központúsága a szociális szféra dolgozói számára pedig azt az üzenetet is hordozhatta, hogy a döntéshozók nem ismerik el a munkájukat, megfeledkeztek róluk. Bár a történteknek voltak pozitívnak tekinthető hozadékai is, mint az összefogás és az egymásra figyelés megélése, az, hogy a dolgozók sokat tanultak arról, hogy ki hogyan reagál a krízisben és többen felidézték azt is, hogy az önkormányzatok és a fenntarthatók támogató gesztusokkal igyekeztek segíteni. Az intézmények lakói számára pedig lelkileg volt nagyon nehéz a szeretteik látogatása nélkül, ami nem csak az idősek hangulatára lehetett hatással, de az egészségi állapotukra is. Szögeczki József hangsúlyozta, hogy az idősek számára a személyes találkozásnak különösen nagy jelentősége van, amit az online megoldások nem tudnak igazán pótolni. Az otthonokban megtettek mindent, ami tudtak, hogy lehetővé tegyék a lakók és a hozzátartozók kapcsolattartását, a külön erre a feladatra alkalmazott munkatárstól kezdve a kreatív fényképes megoldásokig. De egyes helyzetekkel kapcsolatban felvethető a magánszféra védelmének problémája. Szabó Lajos hozzátette, hogy a közhiedelemmel ellentétben a családtagok jellemzően nem „felejtik el” az otthonban élő szerettüket, és a rendszeres látogatások során nem csak ételeket vagy gyógyszereket visznek be, hanem sokszor segítenek a gondozók munkájában is. Van olyan intézmény, ami ennek a gondozási támogatásnak a kiesésével is küzd.

Gregor Anikó a gondozás globális válságjelenségeit, a nemek közötti összefüggéseit és ennek a politikai gazdaságtanát emelte be a perspektívák közé. Arról beszélt, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt tapasztalt feszültség és konfliktusok az egész rendszerben érzékelhető forráshiányra is visszavezethetők. A rendszer a problémákat lefelé nyomja, ami a legalsó szinteken csapódik le. Ez a személyes kapcsolatok erodálódásához is vezethet, mert a gondozók a saját erőforrásaikból akarják pótolni, ezzel áldozatot hozva. A rendszer a hiányosságokat a gondozók kihasználásával igyekszik megoldani, ahelyett, hogy forrásokat vonna be. A munkaerőhiány és a fluktuáció kérdésében az Európai Unió szintjéig érdemes tágítani a perspektívát, mert hosszútávon nem lehet nemzetállami szinten valódi megoldásokat találni. A formális gondozásban is jelentős munkaerő-elvándorlás összeköthető azzal, hogy a nyugat-európai jóléti ellátórendszerek erre az erőforrásra is épülnek. Mindehhez hozzátartozik, hogy az Uniónak nincs közös szociálpolitikája, az országok közti munkamegosztás félig rejtetten működik.

Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó jogászként aggasztónak látják az utasítások és határozatok mennyiségét, amivel az emberek nem tudnak lépést tartani, ami azt is megnehezíti, hogy felismerjék, ha jogsérelem éri őket. A „veszélyhelyzetben bármi megtörténhet” kommunikációs üzenete – bár az állítás nem igaz – is hasonló irányba hat. Különösen az első időszakban történhettek sérelmek, de a korlátozások feloldása körüli bizonytalanság, amiben a rendeleteket végrehajtó szolgáltatókat is érinti, szintén szülhet hasonló helyzeteket. Azt várják, hogy a panaszok a következő időszakban megszaporodhatnak, amikor az emberekben már tudatosulni fog, hogy mi lehetett az, ami szabályszerű volt, és mi az, ami nem. A helyzetet nehezíti, hogy a jogász szakma számára is szokatlan volt a veszélyhelyzeti működés, az új keretekben ők is bizonytalanok, ami hatással van a rendeletekre is.

A járvány a szociális szférára gyakorolt hatásai

Több megszólaló is kiemelte, hogy az idősellátásban (is) felmerült problémák nem újonnan születtek, már régebb óta jelen voltak, csak a válsághelyzet hozta őket felszínre vagy erősítette láthatóvá. Szabó Lajos úgy fogalmazta meg, hogy a veszélyhelyzet nagy tanulsága „hogy a rendszer mennyire nem tud működni szélsőséges helyzetekben. Az idősellátási rendszerek tulajdonképpen ezt a fajta terhelést rosszul viselték, és nem tudják kezelni”. A válság kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy bármit is gondoltak korábban az emberek nem léteztek jól kidolgozott stratégiák. Olyan diszfunkcionális elemek kerültek felszínre, mint a kapacitáshiány és az, hogy a rendszert a belső kapcsolódások miatt nem lehet sikeresen védeni. „Az egészségügyi és szociális ellátások közti kapcsolódás nem túl jó, és ezért egy nagyon bizonytalan helyzet keletkezik”. Valamint a többi ellátási forma szűkössége nagy nyomást helyez a bentlakásos otthonokra.

Ehhez Szögeczki József tapasztalatai is kapcsolódtak, aki beszélt a férőhelyek számához képest kétszeres hosszúságú várakozási listáról és arról, hogy a nehéz helyzetekben mennyi család fordult hozzájuk segítségért.

Ugyanakkor az alapellátás bővítése az önkormányzatok megtámogatása nélkül nem valósítható meg, az intézmények felállításához forrásokra van szükség. Újra kell gondolni az idősellátást, amiben az egészségügyi és szociális szféra integrációja a kulcskérdés.

A beszélgetés során rendszeresen felmerült az egészségügyi és a szociális szféra problémás kapcsolata. Ide sorolható a kórházból hazaküldött idősek bizonytalan helyzete, vagy az olyan irányba mutató elvárások, hogy a szociális intézmények egészségügyi feladatokat lássanak el. Az idősgondozási rendszert különböző perspektívákból látó megszólalók is kifejezték, hogy a két szféra között meg nem értést vagy bizalmatlanságot tapasztalnak.

A feszültségek abból is adódhatnak, hogy az elmúlt évtizedek kormányzati politikája bizonytalankodik a két szektor meghatározásánál, ami különös és bizonytalan helyzeteket teremt, aminek anyagi következményei is vannak, illetve néha olyan feladatok terhelődnek szociális intézményekre, ami inkább egészségügyi jellegűek, és ezekhez nincsenek meg a kellő feltételek, fejtette ki a kérdést Kussinszky Anikó.

Gregor Anikó ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy az egészségügyi és szociális szektor közti feszültség egyben újraelosztási kérdés is, mert az állami ellátórendszer forráshiánya is táplálja az ágazati konfliktust. A megosztottság és a feszültség ellehetetleníti a szektorok közti érdekérvényesítést, pedig az érdekek közösek lennének.

Szabó Lajos hangsúlyozta, hogy a járványhelyzet egyik nagy tanulsága a decentralizáció szükségessége. A vírus rendkívül gyors terjedésére a központi reakció lassú és megkésett volt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy azok az otthonok tudtak sikeresen alkalmazkodni, amik márciusban nagyon korán reagáltak, erőteljes intézkedéseket hoztak, nagy összegeket csoportosítottak át a saját keretükből és jó kapcsolatot ápoltak a lokális egészségüggyel. A decentralizált, kihívásokhoz közeli megoldások, a személyes vállalások, a stábok minősége, az elköteleződés és motiváció, és jó szervezőkészség sok mindent át tudott hidalni.

A lokális kapcsolatok fontosságával Szögeczki József is egyetértett. Példaként említette, hogy ők aktív kapcsolatban vannak a kistérségi szolgáltatóval, ezért ha valaki tőlük kér segítséget tudnak a telefonálóval közösen gondolkodni és információkat nyújtani. Horváthné Károly Anikó az intézménye dolgozóinak hivatástudatát emelte ki, megjegyezve, hogy erőn felül teljesítettek, olykor szinte önkéntes alapon és a lelkiismeretük által hajtva, aminek a társadalmi percepciója nem mindig volt ezzel összhangban.

A panel tagjainak véleménye szerint ezen lokális megoldások jobb támogatására központi, rendszerszintű változtatásokra van szükség. A „frontvonalban” dolgozó szociális szakembereknek tapasztalatára, hogy a munkájuk és szakértelmük nincs megbecsülve állami szinten – ami megnyilvánul az alacsony bérekben, a támogatás hiányában és a szimbolikus gesztusok szintjén – válaszként a központi irányítás részéről a szociális szolgáltatások feladatainak elismerését és támogatását, valamint a professzionális feladatvégzés mögötti szakértelem megbecsülését várják.

Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó úgy látják, hogy a szociális szakmának kell meghatároznia, hogy miben vár központi irányítást és miben autonómiát, hogy valóban jó irányba történjen változás. Azt is elmondták, hogy a központi szint és a lokális szint konfliktusában könnyen a kliensek lesznek az áldozatok.

Angyalosi Vica hozzátette, hogy az idősgondozás nehéz helyzete a társadalom egy széles rétegét demoralizálja. Az ellátás elégtelensége a családokra is nagy terhet helyez, és felerősíti azt az érzést, hogy „az idősekkel senki nem törődik”. A totális feleslegesség érzését a társadalom olyan reakciói is megerősítik, mint a megfélemlítés, szidalmazás, vagy az idősek hibáztatása. A koronavírus járvány alatt még Budapesten is komoly problémák voltak az idősellátásban. Nem volt koncepció, hogy milyen feladatokat kell ellátnia az önkormányzatoknak és a gondozási központoknak. Ismernek olyan történeteket is, hogy az önkormányzat magára hagyta a gondozási központot, az idősek számára a minimum sem volt biztosítva.

Tanulságok, továbblépés

Szabó Lajos szerint a krízis az egy tanulási, tapasztalási folyamat, aminek rengeteg pozitív eleme van. Lehetőséget ad arra is, hogy az idősellátás jelenlegi rendszerének újragondolására, egyúttal a méltatlanul alulértékelt szociális szakma megerősítésére. A beszélgetés során azt is kiemelte, hogy a korszerű idősgondozáshoz források bevonására van szükség. És kulcskérdésnek tekinti elsősorban az egészségügyi és a szociális szektor integrációját. Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó elmondták, hogy az ENSZ szakmapolitikai levele a COVID-19 idősekre gyakorolt hatásáról is a lokális közösségek megerősítését helyezi középpontba, valamint fontosnak tartják az információáramlás működését. Albeck-Tóth hozzátette azt is, hogy a járvány egyik lehetséges pozitív hozadéka, hogy a szociális szféra fontosságára irányítja a figyelmet.

Felmerült mindezeken kívül a döntéshozók, és a szakma közti kommunikáció kérdése, ami alapvető az ellentétek tisztázásában. A hozzászólók mind azt erősítették meg, hogy bár helyi szinten sokszor együttműködő és támogató légkör jellemző, központi szinten sem tér sem csatorna nincs a párbeszédre sem a rendeletalkotás során, sem pedig a visszajelzések befogadásához.

Az idősgondozással kapcsolatos kérdésekben fontos figyelembe venni a nemek közti viszonyokat, tette hozzá Gregor Anikó. A gondozási feladatokat jellemzően a nők végzik, akár fizetett akár fizetetlen munkáról van szó. Ami felveti a kérdést, hogy a munkáltatók, hogy viszonyulnak ehhez, mennyire viszonyulnak rugalmasan a nők által vállalt otthoni kötelezettségekhez. Érintette a mainstream média-munkások felelősségét vagy tudatosságát is abban, hogy a média gyakran olyan képet közvetít az idősekről, ami szinte gyerek státuszban, önálló akarat nélkülinek mutatja őket.

Mátics Katalin elmondta, hogy hosszú távon pozitív következmény lehet, hogy rengeteg olyan idős emberrel kerültek kapcsolatba, akikkel korábban nem. Újbudán az önkormányzati testület döntéshozói pártállástól függetlenül bevonódtak a veszélyhelyzeti működésbe, így a Szociális Szolgálat tevékenységébe is, betekintést nyerve és érzékenyítődve azokba a kihívásokba, amikkel a Szolgálat szembesül. A továbblépéssel kapcsolatos lehetőségnek tekinti, hogy az elmúlt hónapok során felhalmozódott rengeteg adatot és tapasztalatot szisztematikusan fel kell dolgozni: „A mi szakmai felelősségünk, hogy az összegyűlt információkat hogyan rendszerezzük, elemezzük, vitatjuk meg és a tapasztalatokra támaszkodva milyen javaslatokat teszünk a döntéshozók irányába.”

Az eredetileg másfél órásra tervezett beszélgetés két és fél órája alatt sok tapasztalat, vélemény és nézőpont került megvitatásra felvillantva az idősgondozással kapcsolatos témák széles palettáját és a válaszok összetettségét. Viszont ahogy a tapasztalatok összefoglalásából és azoknak a gondolatoknak a számából is látszik, amibe a keretek miatt nem volt lehetőség belemélyedni az idősgondozás kérdéseiről sokkal többet lehet és kell beszélni, különösen a koronavírus-járvány esetleges második hullámára való felkészülés jegyében.

Az eseménnyel kapcsolatban további információ Kucsera Csabától kérhető.